Gólyakaland, avagy Négyeske megmenekül

András barátomat akkor ismertem meg, amikor az egyedül maradt bütykös hattyú hímemnek kerestem tojót. Több madarász is őt ajánlotta, mondván nagyon lelkiismeretes, önfeláldozó, becsületes, az állatok, főleg a madarak iránt mélyen elkötelezett és áldozatkész ember. Az ő gólyatörténete következik most.
András Dömösön él családjával és kedvenceivel: bütykös hattyúkkal, gólyákkal, törpemalaccal, pávával, mentett mókussal és megannyi állattal, akiket mind ő, mind a családja mentett meg, illetve jólelkű emberek árván, kiverve találtak meg és András gondjaira bízták. Jól tették.
Mivel a madármentők telefonja is Andrásnál csörög, nem ritka, hogy hajnali egykor hoznak fészekből kiesett seregélyt, árva gólyafiókát. Néha kissé kótyagosan, de annál nagyobb buzgalommal veszi szárnyai alá az apróságokat és gondoskodik róluk, amíg akkorára nem nőnek, hogy már képesek az önálló életre. Ilyenkor szoktatás után visszaengedi őket a természetbe, hogy önálló és szabad életet élhessenek, mint amire születtek.
András udvarán egy gólyapár fészkel: Macus a papa és Szofi a mama. Macus korábban került a mentőállomásra és a család szerves tagja lett, míg Szofi idén április 23-án érkezett a messzi Afrikából a saját szárnyain. Annyira megtetszett neki a fess gólyaúr, hogy leszállt Macushoz és hangos kelepeléssel tudtára adta: te az enyém én a tied. A frigy meg is köttetett és nem is kellett sokáig várni a gyerekáldásra. Pár hét elteltével Szofi lerakta első tojását, majd egy hét alatt szépen sorban a többit. Összesen ötöt. A szülők szorgalmasan ültek a tojásokon, az udvaron, egy alacsonyan elhelyezett mesterséges gólyafészekben és türelmetlenül várták, hogy mikor kelnek ki a kicsik. Macus szorgalmasan etette Szofit, aki minden idejét a tojások gondozásával, forgatásával és melegítésével töltötte.
Szerencsére mind az öt tojás termékeny volt, azonban az egyik sajnos befulladt, azaz volt benne kismadár, csak nem tudta kitörni a tojást. Valószínűleg gyenge lehetett. Így maradt négy. Végre eljött a várva várt nap: június harmadikán annak rendje és módja szerint napvilágot látott kettő, majd másnap további egy fióka, míg a negyedik tojás ugyan 48 órája ki volt törve, mégsem kelt ki. A kezdeti csipogás is kezdett elhalkulni. Már szinte nem is lehetett hallani. Itt valami nagy baj van. 
András hosszas tanakodás után úgy döntött, hogy mégiscsak kiveszi a ki nem kelt gólyatojást és megnézi, él-e még benne a kicsi és mi a gond, miért nem bújik ki? 
A kicsi szerencsére még élt, de hihetetlenül gyenge volt. Hogy miért nem tudott kikelni? Nos, a megfejtés egyszerű: mivel Dömös és környékén masszív kánikula volt, ezért a szülők jobbára egész nap nem ültek a fészken, csak álltak és árnyékot tartottak a tojásoknak. A kelés közeledtével a tojások is termelnek hőt, nehezebben hűlnek ki és a mamának ettől a hőtől (is) melege lett. A forró nyári levegő is vibrált a hőségben, a tűző napon ezt alig lehetett kibírni. Nem csoda hát, hogy Szofi nem ült, hanem inkább állt a tojásokon, így azonban a tojás maghőmérséklete lecsökkent, a fióka legyengült, nem bírta szétrúgni a tojáshéjat, ráadásul a kotlás okozta „dunszt" hiányában a héj is beszáradt, megkeményedett. A happyend a természetben esélytelen lett volna, ezért András kivette a tojást a fészekből, segített egy kicsit körben kitörni a tojáshéjat, megspriccelte egy kis vízzel a tojást, hogy felpuhítsa a héjat és betette a keltetőbe. Így lesz esélye kikelni. A természetben ez biztos nem sikerült volna. 
András akkor még úgy gondolta, hogy ha a gólyafi kikel, akkor visszateszi a fészekbe a szüleihez. Négyeske (ez lett a neve) viszont evés helyett étlen-szomjan a tojásbörtönben ragadt és így négy nap hátránnyal indult volna a testvéreivel szemben. Ez viszont olyan tetemes különbség volt, hogy ha a szülei alatt maradt volna, nem tudta volna behozni ezt a hatalmas hátrányt. Így nem maradt más hátra, mint a házban kialakítani neki egy komfortos kis helyet egy lavórban és elkezdeni etetni. 
De mivel is lehet etetni egy örökké éhes kis madarat? Az elején, amikor még napos, főleg nyers sprotnival (apró hallal), de akkor még filézve, kézmelegre melegítve, valamint nyers kacsaszívvel, természetesen azt is felaprítva. Ahogy telnek a napok és nődögél, a haldarabokat egyre nagyobb méretben lehet neki adni, a végén már se kifilézni, se felvágni, nem kell, csak úgy egyben kell odaadni neki, ahogy van. Meglepő, de már egy ilyen kis gólya is tud kelepelni, nem is akárhogy. Mintha ezzel fejezné ki az örömét, hogy jön az uzsi. Amíg kicsi, addig nem a kis lábán áll, hanem ül a fészekben és úgy várja az ennivalót.
Bár Négyeskének jelentős lemaradást kellett behoznia, úgy nézett ki, ez mégis sikerülni fog. Szerencsére hatalmas volt az étvágya, így nem csoda, hogy 2 nap alatt 250 grammot sikerült gyarapodnia. András minden nap mérlegen megmérte és le is fényképezte, hogy pontosan lehessen követni a súlygyarapodás mértékét. A haladás kimagasló volt, de még mindig nem érte el a testvérei méreteit, így sajnos nem mehetett vissza közéjük, különben ismét visszaesett volna. Az erősebb fiókák sokszor elverik a kisebb testvéreiket az ennivaló közeléből, azok legyengülnek, és nem bírják a versenyt nagyobb testvéreikkel.
A fészekben lévő kis zsírpingvinek, ahogy András nevezte a 3 hetes pihés gólyafikat, szépen elkezdtek gömbölyödni. Nem csoda, hiszen 3 hetesen 700 g apró kárász meg sem kottyant nekik és 1 percig sem tart ezt a mennyiséget bepuszilni. És ezt napi háromszor. Az etetéskor akár kézből is elvették az ennivalót, akár a fészekbe helyezettet is a csőrükbe vették és nyelték, mint kacsa a nokedlit.
A fészekben lévő 3 kicsi közül 2 hím és egy tojó, míg Négyeske szintén hím lett. Ezt már elég korán, a kismadár fejformájáról tudja az, aki ért hozzá. A gond csak ott volt, hogy András hiába próbálta visszatenni egy idő után őt a fészekbe, nem sikerült. A mi kis gólyánk fiúcska révén vadul elkezdte már ilyen kicsiként támadni az apját, akiben nem a saját szülőjét látta, hanem egy rivális hímet. András szerette volna, hogy újból a szülei etessék a cseperedő Négyeskét és így neki is több ideje marad a többi mentenivaló állatra, másrészt szerette volna, hogy ne legyen túl bizalmas az emberekkel, hogy könnyebben vissza tudjon majd térni és illeszkedni a szabad életbe. Ez azonban nem sikerült – egyelőre. Legközelebb akkor tett próbát vele, amikor a testvérei is anyányiak lettek és a szárnyakat próbálgatva futkostak az udvarban, addig Négyeske is beérte őket méretben.
Sajnos nagyon sok gólyafióka esik áldozatul az aszályos, száraz időszaknak. Ilyenkor, ha nincs megfelelő mennyiségű táplálék, akkor a fiókák vagy éhen pusztulnak, vagy a szülők kénytelenek a gyengébb fióká(ka)t egyszerűen kidobni a fészekből, mert talán a fészekben maradt egyetlen kicsit még van esély felnevelni. És ekkor még nem beszéltünk arról a 170 000 (!!!) madárról, akik a magasfeszültségű vezetékeknek ütköznek. 
Sajnos sokan úgy gondolják, hogy a természet dolgaiba és rendjébe nem szabad és nem is érdemes beavatkozni, ez azonban nem igaz. Sőt! A megoldás pedig nagyon egyszerű és kézenfekvő lenne. Annyit kellene csupán tenni, hogy el kellene kezdeni etetni a gólyaszülőket, azaz a fészek közelébe ki kellene tenni nekik eleséget, amit aztán ők szorgalmasan behordanak a kicsiknek, és így az összes fiókát fel tudnák nevelni. Napi 2x15 perc és 300 forint árán egy egész fészekalja kisgólyát életben lehetne tartani és segíteni nekik, hogy felnőjenek. Úgyis annyi veszedelem leselkedik még ezen kívül is rájuk, gondoljunk csak arra a hosszú útra, amit Afrikáig és vissza minden évben meg kell tenniük. A gólya fokozottan védett madarunk, így mindent meg kell tennünk érte, hogy az állomány ne csak fennmaradjon, hanem meg is erősödjön.
A Birdmania madárpark és Vadmadár mentőközpont, amit András vezet saját Facebook oldalt is létrehozott, amin bárki kérdezhet, vagy információt kaphat bármiféle kérdéssel kapcsolatban, sőt elindítottak egy webkamerás adást is, ahol Macus papát, Szofi mamát és a három, jelenleg majdnem anyányi gólyagyereket folyamatosan élő adásban nyomon lehet követni.
Ez a történet is példázza, hogy milyen jó, hogy vannak ilyen mindenre (minden jóra) elszánt, jólelkű emberek, akik éjt nappallá téve fáradhatatlanul dolgoznak azon, hogy akár csak egy madarat is megmentsenek, néha azon az áron is, hogy nem alszanak, és óránként etetik a kis árvákat. Példamutató az ilyen hozzáállás. Nem kell, hogy mindenki ilyen profi legyen, de ha már azt sikerül elérni, hogy kicsit jobban odafigyelünk a környezetünkre, már megérte.