Putyesz, avagy egy kismadár története

Bár minden állatot szeretek, mégis talán a madarak állnak hozzám a legközelebb, azok közül is az exóták. Ők általában kistermetű, színes madarak, olyanok mindannyian, mint egy kis ékszer. Putyesz a fajtáját tekintve ékfarkú amandina. Egzotikus kis madár, nálunk Magyarországon a szabadban nem él, csak állatkereskedésekben lehet kapni. Eredeti hazája Ausztrália. Nagyon szép, színes, elegáns állat. Talán ezért is lopta be magát a szívembe már gyerekkoromban, amikor az első példányt hazavittem. Árván elesetten és nagyon éhesen üldögélt a fészekben, arra várva, hogy valaki segítsen neki. Nos ez a valaki nem volt más, mint én..  
A feje szürke, a szemei körül, mint a filmben a Zorrónak kis fekete álarc van. A háta sötét-, a hasa világosabb barna. A torkán egy fekete folt (partedli) van. Nagyon szereti, ha ott vakargatjuk, ilyenkor a fejét hátracsapva élvezkedik: felfújja a tollait, félig becsukja kis szemeit, és a fejét forgatja. A csőre piros, a lába narancssárga, a farka pedig ék alakú, innen is kapta a nevét.
Ez a csöpp kis madár nálam született egy januári hideg reggel. A szülei szorgalmasan üldögéltek a tojásokon, így nekem eszembe sem jutott, hogy a későbbiekben bármi baj is történhetne, ezért nem is aggódtam. Minden nap kaptak friss vizet, finom magokat: sárga kölest, fénymagot, főtt, reszelt tojást, salátát, almát. Látszólag minden a legnagyobb rendben volt. 
Eltelt a 2 hét kotlási idő, és én is türelmetlenül vártam a kis jövevények érkezését. Ilyenkor a tojó már nem száll le a fészekről, annyira melengeti őket, különben megfáznának. 4 kis fióka kelt ki, rózsaszínűek, és majdnem csupaszok voltak, csak egy-két kis pihe éktelenkedett a fejük búbján, és a hátukon. Ilyenkor mindenre hasonlítanak, csak igazi madárra nem. Olyan kis védtelenek, olyan törékenyek, hogy nem lehet őket nem szeretni. A szülők szorgalmasan üldögéltek a frissen kikelt fiókákon, én pedig megnyugodtam, hogy minden rendben van, és remélhetőleg így is marad, de sajnos nem így történt. 
Valamilyen – valószínűleg genetikai – okból a szülők nem etették a kicsiket, így mire észrevettem, már csak egyetlen egy élt közülük, az én kismadaram, Putyesz. Elkeseredetten üldögélt a fészekben, kis csőrét kitátotta, és erőtlenül emelgette fejecskéjét abban a reményben, hogy majd valaki enni ad neki, de sajnos erre hiába várt szegény. Gondolkodóba estem, hogy mit is csináljak vele, mert ugye így nem maradhat, hiszen éhen fog veszni. Lesz, ami lesz, úgy döntöttem, hogy megpróbálom felnevelni. Kivettem hát a fészekből, beletettem egy puha fészekanyaggal kibélelt kis dobozba, és egy asztali lámpa melege alá raktam. Nem túl közelre, nehogy megsüljön szegény, de nem is túl messze, nehogy megfázzon. Hogy valamelyest pótoljam az anyja melengető tollainak érzését, egy kis darab bárányszőrdarabbal takargattam be őkelmét.
Na, eddig meg is volnánk, de most mivel fogom etetni? Olyan parányi, olyan kicsi a szája, hogy egy fél csepp vízzel egész nap jóllakna. Gyorsan felütöttem az állatorvosi könyveimet, azután kutatva, vajon mit is eszik egy ilyen kismadár. A természetben az anyja úgynevezett begytejjel, és hántolt magokkal etet, de nekem se begytejem, se hántolt magom nem volt. 
Nem volt mit tenni, fogtam a telefont, és végigtelefonáltam a nagy tápgyártó cégeket, míg az ötödiknél azt mondták, van nekik ilyen speciális madárnevelő tápjuk, mehetek is érte. Azonnal kocsiba vágtam magam, és mint a szélvész rohantam a boltba a tápért. Ott megkaptam az instrukciókat, hogy langyos vízzel hígítva háromóránként etessem a kis gézengúzt. Ekkor még nem tudtam mi is vár rám.
Odáig nem is volt semmi gond, hogy a tápot felhígítsam, de az etetés nem várt nehézségeket hozott. Putyesz ugyanis nem mindig volt hajlandó kinyitni a száját, és ha ki is nyitotta, akkor is csak ideig-óráig. Én is sokat ügyetlenkedtem, pedig a lehető legkisebb, legvékonyabb tű nélküli fecskendőt használtam az etetéshez, de még így is sok levegőbuborékot sikerült a kis begyébe juttatni, amit aztán minden etetés után ki kellett masszíroznom a kis begyéből. Amolyan „büfiztetés” volt ez, mint a kisbabáknál etetés után.
Addig, amíg nem vehettem biztosra, hogy megmarad, nem is mertem nevet adni neki. De egy hét elteltével, amikor már jelentősen gyarapodott, és elkezdett kinyílni a szeme, úgy döntöttem valahogy hívnom kell. Putyesznek kereszteltem el. Kicsit mulatságos név, és nem is igazán tudom, hogy honnan jött az ötlet.
Egészen addig rendszeresen és szépen evett, amíg ki nem nyílt a szeme, de utána különös dolog történt. Amikor először csodálkozott rá a világra, és rám, félelemmel vegyes kíváncsisággal nézett körbe, mondván: „ - Hol is vagyok, és ki az én anyukám? - ” Rám nézett, és nem fért a fejébe, vajon ki is lehetek én. Anyukának elég nagy voltam, meg nem is vagyok madár. Megpróbáltam fecskendővel megetetni, de ezúttal undorral félrefordította a fejét, köszönte szépen, nem kért az egészből. Mitévő legyek hát? Ha eddig sikerült felnevelnem, nem hagyhatom, hogy pont most éhen pusztuljon. A sok próbálkozásban, hogy megetessem, mind én, mind ő elfáradt, így aztán úgy döntöttem, hogy egy kis pihenőt tartok. Lementem a konyhába, főztem egy jó kis gyümölcsteát, majd miután elszürcsölgettem, felmentem a tetőtéri szobába, hogy megnézzem, vajon mit is csinál a kis kedvencem. Nos, ő a fáradtságtól elszundikált, és csukott szemmel a fészek mélyén édesen szuszogott. Ekkor egy szuper ötlet jutott az eszembe. Halkan, nagyon halkan fogtam a fecskendőt, és óvatosan a csőréhez érintettem. Szerencsére bejött, amit akartam: az érintésre kiváltódott a tátogási reflex, azonnal ki is nyitotta a kis csőrét, én meg zutty, be is nyomtam egy adagot a finom madárbébipempőből. Putyesz pedig csak akkor nyitotta ki a szemét, amikor a falat már lent landolt a begyében. Győzelem!! A kis amandina csak ekkor döbbent meg a felismeréstől, hogy: „-  Jéé, ez a nagy „szörnyeteg” lehet a mamám, hiszen ő etetett meg eddig is. -” 
Ettől kezdve már minden úgy ment, mint a karikacsapás. Szépen kis tolltokok kezdtek megjelenni a bőrén, ebből bújtak ki az első gyerektollai, és kezdett madárformát ölteni az eladdig formátlan, amorf kis lény. A fején lévő kis pihebóbita is eltűnt, a csőre ugyan még fekete volt, de szemmel láthatóan formás kis madárrá változott. Ahogy teltek-múltak a napok, már nem a fészek alján várta az etetést, hanem kiült, sőt kiugrott a fészek szélére, a kis szárnyait széttárva hangos csiviteléssel várta az etetést. Nagyon féltem attól, hogy kiesik a fészekből, valamint a lámpa melegítő köréből kikerülve megfázik, és elpusztul, ezért fészkestül, mindenestül betettem őt egy kis szállítókalitkába. Ezt is hamar megszokta, sőt, ez lett az első kis otthona, ami a következő héten nagy szerepet játszott az életében.
Történt ugyanis, hogy esküvőre voltam hivatalos egy szép áprilisi szombat-vasárnap. Két teljes nap, ennyi ideig nem lehet őt egyedül hagyni, mivel még nem volt hajlandó mást enni, csak az általam összeállított keveréket. Azért, hogy jobban, és könnyebben megszokja a felnőtt eledelt, kölest és egyéb magokat darálóval ledaráltam, és a táphoz kevertem, hogy szokja az új eleséget, de semmi nem történt. Mivel mindenképpen el kellett mennem az esküvőre, és oda ugye nem illik elvinni egy kismadarat, nehogy bolondnak nézzenek, ezért arra az elhatározásra jutottam, hogy őt itthon hagyom, és nagynéném gondjaira bízom. Jó ötlet, - gondoltam én - csak a valóságban nem volt kivitelezhető. Hogy miért nem?
Mielőtt elindultunk volna, úgy döntöttem, - és milyen jól tettem!! - hogy teszek egy próbát. Megkértem nagynénémet, hogy etesse meg ő a kismadarat, hogy lássuk hogyan boldogul vele. Szegénykém kitett magáért, mindent megpróbált, még le is izzadt a nagy erőlködésben, de Putyesz megmakacsolta magát, és elfordította a fejét, mint annakidején tette ezt velem is. De mi lehet a baj? Először nem értettem. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve fogtam a fecskendőt, és megpróbáltam jómagam, és láss csodát! Az én kis madaram élénk csipogás közepette a fészekből egyenesen az ujjamra ugrott, a nagy lendülettől majdnem leszédült onnan, de ez őt egyáltalán nem érdekelte, majd kitátotta a csőrét, és hangosan követelte az ennivalót. Akkor jöttem rá, hogy mégsem az a baj, hogy nem éhes, sőt! Az a gondja, hogy nem én etetem meg, mert ő engem fogadott el szülőként. 
Majdnem minden kis állatnál, amikor először kinyitja a szemét, és meglátja a szüleit, kialakul egy úgynevezett bevésődés (inprinting). Ez azt jelenti, hogy akit először meglát, azt fogja szülőként elfogadni. Nos, az történt, hogy mivel Putyesz engem látott meg először, amikor kinyílt a szeme, engem fogadott el - igaz nem teljesen zökkenőmentesen - anyjának. (Vagy apjának.) Így aztán szegény nagynénémnek esélye sem volt arra, hogy őt megetesse. A probléma most már csak az volt, hogy hogyan hagyjam őt itthon?
Összeült a családi kupaktanács, és a többség arra az elhatározásra jutott, hogy az éhség a legjobb szakács, vagyis a kis amandina előbb utóbb annyira megéhezik, hogy mindegy lesz neki, hogy ki eteti meg, csak enni kapjon, vagy esetleg megpróbálkozik - végre - az önálló evéssel. Én nem ezen a véleményen voltam, meg aztán aggódtam is érte. Nem volt egyszerű - sokszor még éjjel is - háromóránként felkelni ehhez a kis ártatlan jószághoz, majdnem olyan volt, mint egy gyerek. Azt, hogy ezt a kis apróságot milyen nehéz volt felnevelni, csak az tudta értékelni, aki valaha is próbálta, vagy legalább már egy gyereke van. 
Egyszerűen képtelen voltam otthon hagyni, mert tudtam, hogy az esküvő teljes ideje alatt azon aggódnék, hogy vajon eszik-e vagy sem. Nem lettem volna nyugodt, ezért aztán - családom legnagyobb tiltakozása ellenére - úgy döntöttem, hogy magammal viszem őt az esküvőre, Egerbe. Mondanom sem kell, hogy mindenki bolondnak nézett, de én nem hagytam magam lebeszélni. Fogtam a kis utazókalitkát, meg a tápszert, betettem Putyeszt az autóba, a családomat is beültettem, és elindultunk. 
Az út zökkenőmentes volt, a szállodához érve, ahol megszálltunk, a kalitkát letakartam egy kardigánnal, hogy ne legyen feltűnő, majd így csempésztük őt be a szobába. Senki nem fogott gyanút, és senki nem vette észre a turpisságot. Szerencsére az esküvő, az egyházi, a polgári szertartás, és a vacsora is egy épületkomplexumban volt, így nem kellett ingázni a templom, a városháza, és az étterem között, mert minden egy helyen volt, a szállodában. Ez nekem különösen jó volt, hiszen így észrevétlenül el tudtam lógni a szertartásról, és az azt követő vacsoráról is - háromóránként. Senki nem vett észre semmit, csak a családom tudta, hogy hol is járok. A kis csibész szorgalmasan evett, nem is volt semmi gond.
Teltek-múltak a napok, Putyeszt sem kellett már háromóránként etetnem, áttértem a reggeli, a déli, és az esti etetésre, ami jóval kényelmesebb volt. Annak ellenére, hogy kevesebbszer, és kevesebbet kapott enni, hogy rászorítsam az önálló evésre, nem történt semmi előrelépés. Ugyanaz a szertartás volt minden alkalommal: én megjelentem az ennivalóval teli fecskendővel, ő az ujjamra ült, én pedig szorgalmasan etettem őt. Már majdnem anyányi méretű volt, mégsem volt hajlandó önállósodni. 
Lassan kezdtem beletörődni, hogy ez már végleg így marad, amikor egyszer a reggeli etetésnél nem történt semmi. Putyesz ugyanúgy ráült az ujjamra, de ezúttal nem kért enni, csak álmosan nézegetett. Valami baja lehet? Megbetegedett? Aggodalommal telve vizsgáltam meg a kis szárnyát, a tollait, a lábát, de semmi elváltozás nem volt észrevehető. Ő jólesően tűrte a „macerát”, majd úgy döntött ideje tisztálkodni, hátrafordította a fejét, és elkezdett tollászkodni. Ekkor vettem észre azt, amit eddig nem: a kis begye telis tele volt apró magokkal. Végre! Ezért nem volt éhes, mert a kis tálba kirakott, illetve a földre szórt magokból elkezdett eszegetni, csipegetni, és úgy találta, ez nem is olyan rossz. 
Nagy megkönnyebbülés volt ez a számomra, mert mondanom sem kell, hogy a kikeléstől eltelt 8 hét, amíg etetnem kellett, nagyon megviselt fizikailag. 3 óránként felkelni éjjel-nappal, etetni, hazarohanni a munkából, vagy ha ez nem sikerült, akkor magammal hurcolni őt egy kis kalitkában a rendelőbe - szóval emberpróbáló feladat volt. Örültem nagyon, de az örömömbe egy kis üröm is vegyült: mivel már nem kellett etetnem, ezért a kapcsolatunk lazábbá vált. Az a szoros kapocs, ami eddig kialakult, nos - bevallom - hiányzott. De ez az élet rendje: az apróságok felnőve új, önálló életet kezdenek. Nálunk is ez történt.
Mára a kis gézengúz teljes színpompájában ugrál rendes, nagy kalitkájában, csőre szépen kipirosodott, a tollai sem azok a fakó „gyerektollak”, és a csipogást is felváltotta a fajtájára jellemző „hangicsálás”.