Pumukli

Pumukli egy helyre kis máltai selyemkutya volt, nálam született egykeként egy napsütéses tavaszi vasárnap délelőtt. Valahogy úgy alakult, hogy csak ő látta meg a napvilágot, és az igazat megvallva nem is számítottunk a jövetelére. Tudtam, hogy az anyja tüzelt, de abban az időben (is) nagyon elfoglalt voltam, így nem vettem észre, hogy bizony „történt valami”. 
Egy hónappal később a gömbölyödő pocak hívta fel a figyelmemet arra, hogy itt bizony kiskutya lesz, és annak rendje és módja szerint a 60. napra meg is született Pumukli. 
Olyan kicsi és olyan törékeny volt, hogy azt hittem, hogy meg sem marad, vagy ha mégis, sohasem lesz belőle tisztességes kutya, de szerencsére a sors nem így hozta, sőt arra szánta, hogy különleges szerepet töltsön be egy nagybeteg kislány életében.
Azon a tavaszon építési munkálatok folytak azon a házon, amelyben a rendelő helyet kapott. Az építésvezető, Pali egy nagyon szimpatikus, rendes, tisztességes és becsületes ember volt, aki már az első pillanattól fogva nagyon érdeklődött a munkám iránt. Minden reggel találkoztunk: én dolgozni érkeztem, ő pedig felügyelte az embereit, akik szorgalmasan tették a dolgukat. Pali minden nap, ha szerét ejthette, odajött hozzám pár percre beszélgetni, és egy kicsit „sztorizni”. Szerette hallgatni azokat az érdekes történeteket, amiket elmeséltem neki a munkámból. 
Palinak 2 kis gyermeke volt: Bogi és Máté. Mindketten elevenek, és értelmesek, mint minden kisgyerek. Sokat játszottak, és rosszalkodtak, de gyerekeknél ez természetes. Bogi nagyon szeretett volna egy apró fehér bozontos kiskutyát, ezért minden nap nyúzta az apját, hogy vegyen neki egy ilyet, de Pali hallani sem akart róla.
- Kislányom ott van a nagy rottweiler kutyád, avval sem foglalkozol, akkor mi lenne egy ilyen apró kiskutyával? Csak a szemed kívánja, de a gond, ami vele jár, majd rám, illetve édesanyádra hárul. Minden csoda három napig tart, tudom én! – mondta.
Ennek ellenére Bogi hajthatatlan maradt, és minden alkalommal, amikor csak szerét ejthette, felhozta a kutya témát, de hasztalan. A történet ennyiben is maradt volna, ha egy nap egy váratlan és megmagyarázhatatlan dolog nem történt volna.
Húsvét hétfő volt, mindenki otthon ünnepelt. A fiúk csoportosan jártak locsolnivaló lányt keresni, míg a lányok a fiúkat várták hímes tojással a kosarukban. Így tett Bogi is. Mindenféle színű tojást festett anyukájával, Andreával, majd mindet egy kis kosárba tette, és türelmetlenül várta a lovagokat, mikor kopogtatnak már az ajtón. Hogy az idő gyorsabban teljen, felment Mátéval, az öccsével a tetőtéri szobájukba egy kicsit játszani. Teljesen belefeledkeztek, és belemelegedtek a játékba, csak úgy dübörgött a plafon. Andrea mama fel is szólt nekik, hogy halkabban játsszanak, amikor egyszer csak egy nagy puffanás hallatszott fentről, a tetőtérből, majd a zajt síri csend váltotta fel. Mi történt?
Máté szapora léptei hallatszottak a lépcsőn lefelé, és már félútról kiabált:
-    Anya! Apa! Gyertek gyorsan! Bogi összeesett, és nem mozdul, sőt ahogy látom, már nem is lélegzik!
Andrea és Pali azon nyomban rohantak fel az emeletre, hogy mi történt, és kétségbeesve hajoltak kislányuk élettelennek tűnő gyenge kis teste fölé. Bogi alig lélegzett, és a szívverése is egyre halkult. Azonnal hívták a mentőket, akik szerencsére hihetetlen gyorsan odaértek, és kettesével szedték a lépcsőfokokat, hogy a kislány életét mielőbb megmentsék. 
Bogiék házával szemben van egy kis élelmiszerbolt, ahol a mentősök gyakran szoktak vásárolni, és történetesen most is ott voltak, és látták, hogy  egy mentőautó áll Bogiék háza előtt. Nem is gondolkodtak, csak sejtették, hogy baj lehet, ezért azonnal bekopogtak a házba, hogy tudnak-e valamiben segíteni kollégáiknak. Annyi jó szándékú és jóérzésű ember akart segíteni Boginak, ki munkaköri kötelességéből, ki hivatástudatból, ki szeretetből, hogy ennek a kislánynak mindenképpen életben kellett maradni. És sikerült! A sikeres újraélesztést követően Bogi kórházba került, majd hosszas rehabilitáció várt rá. 
Mint kiderült, Boginál szívizom probléma okozta a panaszokat. Újszülött korában már voltak jelek, hogy nem minden stimmel a szívével, vizsgálták is rendre mindenféle eljárással, és eszközzel. Andrea és Pali folyamatosan hordták a kislányt kontrollokra, de az orvosok még a legcsekélyebb jelét sem vették észre annak, hogy bármi probléma is adódhat Bogival. Az eset után a kardiológiai intézetben, ahová Bogi került, beépítettek a kislánynak egy úgynevezett ICD készüléket, ami vigyázott rá, és rögtön ütött (impulzust adott a szívnek), ha baj volt. 
Sajnos az örömbe üröm is vegyült: az oxigénhiány sajnos okozott némi gondot: Bogi kezecskéi nem voltak olyan ügyesek, mint régen, eléggé feledékennyé vált, olykor kissé vontatottan beszélt. Újra meg kellett tanulnia járni, beszélni, írni, olvasni, ami eddig teljesen magától értetődő volt a számára, most viszont nem ment. Ezt egy gyerek nem, vagy csak nagyon nehezen érti meg, még nehezebben dolgozza fel, és a sorozatos kudarcok után csak nagy nehezen jönnek a kezdeti apró sikerek, amiknek nagyon kell örülni. Bogi nagyon el volt keseredve. Óriási csalódás és szomorúság volt számára, hogy nem járhatott iskolába a társaival, és nem rosszalkodhatott velük a játszótéren az órák után. Amennyire lehetett, mind a szülők, mind az orvosok, mind a rehabilitáción dolgozó kollégák a maximumot hozták ki ebből a helyzetből.  
-    Anya mivel érdemeltem ki ezt a sorstól? Ilyen rossz voltam, hogy így büntet?
Ilyen és ehhez hasonló kérdések jártak az agyában nap, mint nap. Tudta, mert kis eszével már akkor felfogta, hogy még nagyon hosszú út áll előtte és ez nagyon elkeserítette. De nemcsak ő keseredett el, és nemcsak ő vádolta saját magát, hanem Pali is. Egyik reggel odajött hozzám, és így szólt:
-    Tudod Andris, Bogi mindig szeretett volna egy kis fehér ölebet, minden nap ezzel nyúzott, én meg nem adtam meg neki ezt a boldogságot. Hát milyen apa vagyok én? Ha Bogival valami végzetes dolog történt volna, sohasem bocsájtottam volna meg magamnak, hogy a lányom kívánságát nem teljesítettem, de szerencsére megmenekült, és egyre jobban van, ezért úgy gondoltam, hogy meglepném őt egy kiskutyával. Ez talán ösztönözni fogja a tanulásra, és mindazoknak a gyakorlatoknak az elvégzésére, amit a rehabilitáció során meg kell csinálnia. Mit gondolsz? Jó ötlet lenne? 
-    Szerintem ez lenne a legjobb ötlet, ennél jobbat el sem tudok képzelni. Egy ilyen kiskutya feledtet minden rosszat, egész nap vele lehet a szobában, bárhová magával tudná vinni, ahová csak akarja.
-    Andris! Van neked most esetleg ilyen kiskutyád? Szívesen megvenném a kislányomnak, ha lehet.
-    Persze, hogy van! Épp most nyolc hetes, egy kis rosszaság. Mi Józsinak hívjuk, de olyan nevet adtok neki, amilyet csak akartok. Majd Bogi választ neki egy aranyos nevet. Mindig láb alatt van, állandóan rohangál, mint egy Duracell nyuszi, majd ha kifárad, eldől, mint egy zsák, de nem telik bele öt perc és máris kezdi az egészet elölről. De egy gond van. Nem eladó.
-    Nem eladó? De kár! Nagyon sajnálom. Olyan szívesen megvettem volna Boginak. Hol találok én most neki ilyen kiskutyát?
-    Palikám! Félreértettél! A „nem eladó” az nem azt jelenti, hogy nem adom oda, hanem azt, hogy odaadom, csak nem pénzért, hanem ajándékba. Nekem minden pénzt megér, ha ezzel a kiskutyával örömet tudok szerezni Boginak és hozzá tudok járulni a mielőbbi gyógyulásához. Csak egyet kérek: gyertek el hozzánk, mert én szeretném odaadni a kiskutyát Boginak.

Pali szemébe könnyek szöktek, pedig nem olyan embernek ismertem, aki könnyen kimutatja az érzelmeit, de ez a gesztus, amit irányában tettem, nagyon meghatotta. Boldogság töltötte el, hogy a kislánya kívánságát most teljesítheti.
Pár nappal később egy szombat kora délután az egész család: Bogi, Máté, Andrea és Pali megjelentek nálunk, mint egy kis küldöttség, az élen Bogival, aki már izgatottan várta a találkozást. A kezébe adtam új kis barátját, aki pajkosan össze-vissza nyalta Bogi arcát. Leírhatatlan volt a kislány öröme, és az igazat megvallva én is elérzékenyültem, amikor láttam a mosolyt és a boldogságot az arcán.
Ekkor Bogi odajött hozzám, köszönetképpen kaptam tőle egy nagy cuppanós puszit, és a kezembe nyomott egy cetlit, amin ez a mondat állt:
„Köszönöm szépen a kiskutyát. Bogi”
Azt hiszem ez a mondat volt életem legszebb mondata. Belegondoltam abba, hogy mekkora erőfeszítés, mekkora küzdőszellem, mekkora elszántság és kitartás kellett ahhoz (az előzményeket ismerve), hogy ez a kislány ezt a mondatot leírja. Ez a cetli a mai napig megvan, nagy becsben őrzöm.